A GMT-Master és a Pepsi lünetta

A Pan Am olyan órát kért, amellyel pilótái átrepülhetik az Atlanti-óceánt. Amit kapott, annak bakelit lünettája megrepedt, alumínium lünettája lilára fakult — és volt egy piros-kék kerámiája, amelyet a Rolex csak 2014-re tudott egyáltalán elkészíteni.

Az ötvenes évek elején a Pan American World Airwaysnek olyan problémája volt, amely korábban nem létezett. Gépei már egyetlen úton több időzónát is átszeltek, a személyzetnek pedig egyszerre két időt kellett követnie: a helyit az ablakon kívül és azt a referenciaidőt, amely szerint a légitársaság működött. A légitársaság a Rolexhez fordult.

Amit 1954-ben kapott, az a GMT-Master volt: egy negyedik mutató, amely huszonnégy óra alatt fordul körbe, és egy huszonnégyig számozott forgó lünettán olvasható le. Beállítja a lünettát, és máris van egy második időzónája. A lünettát pirosra és kékre osztották, hogy egy pillantásból kiderüljön, a referenciaidő nappal vagy éjszaka van-e — ez az egész oka annak a színkombinációnak, amelyet a világ ma Pepsinek hív.

Az első lünetták a 6542-es referencián bakelitből készültek, a számokat rádiummal töltötték ki. Csodásan néztek ki, és valódi veszélyt jelentettek: az anyag megrepedt, és ami a repedésekben volt, az radioaktív volt. A Rolex 1959 körül visszahívta őket, és eloxált alumíniumra cserélte, ezért ma egy ép bakelit lünetta a gyűjtői világ egyik ritkasága.

Az alumínium saját viselkedést hozott. Az ultraibolya fény gyorsabban támadja a piros felét, mint a kéket, így egy szabad ég alatt töltött élet után a lünetta rózsaszínre, majd lilára fakul, miközben a kék kitart. Harminc évig ez egyszerű kopás volt. Ma felár — egy egyenletesen kifakult 1675-ös lünetta többet ér egy éles cserénél, mert nem lehet legyártani, és bizonyítja, hogy az órát viselték.

A barna-arany változat a hetvenes években érkezett, és a Rolexen kívül mindenki Root Beernek keresztelte. 1982-ben a szerkezet olyan módon változott, amely minden lünettánál fontosabb volt: a 16760-on az óramutató önállóan, egyórás ugrásokkal mozgatható lett, az óra megállítása nélkül. Ettől vált valódi kétidőzónás műszerré, nem csupán egy plusz mutatós órává, és ezért hívják a modellt azóta GMT-Master II-nek.

A kerámiánál válik a történet technikaivá. A Cerachromot égetés előtt bekevert fém-oxidok színezik, és az égetés rögzíti a színt — így egy kétszínű gyűrű nem két összeillesztett darab, amelyen látszana az illesztés és idővel meg is adná magát. Egyetlen gyűrűnek kell lennie, két részben színezve, mielőtt egyszer kiégetik. A Rolexnek 2013-ban sikerült a kék-fekete, amelyet a piac rögtön Batmannek nevezett el. A piros sokkal nehezebbnek bizonyult: a pirosat adó oxidok ezeken a hőmérsékleteken a legkevésbé stabilak.

A piros-kék kerámia végül 2014-ben jelent meg, kizárólag fehér aranyban, olyan áron, amely elárulta, mennyibe került az eljárás kifejlesztése. Az acél változat 2018-ban következett Jubilee karkötőn, és a várólistája a leghosszabb minden olyan Rolex sportmodell közül, amely nem Daytona.

Hatvan évvel azután, hogy a Pan Am feltette a kérdést, szinte senkinek, aki ma vesz egyet, nem kell tudnia, hány óra van egy másik városban. Amit megvesznek, az egy lünetta, amelynek színeit azért választották, hogy egy pilóta 1954-ben megkülönböztesse a nappalt az éjszakától — tiszta funkció, amelyről kiderült, hogy a cég valaha volt legfelismerhetőbb tervezési döntése.